La Regenta szobra
Ana Ozores bronzban, Mauro Álvarez műve, 1997, ugyanazokon a kőlapokon, amelyeken a regényben sétált. Az emberek arra járva megérintik a kezét.

A város, amelyet Clarín 1884-ben kíméletlenül lemeztelenített, és amelynek ma több mint száz szobra áll az utcán, sok közülük azoknak a díjazottaknak ajándék, akik valami szépet mondtak róla.
🎧 A(z) Az egyetem, Santullano és a régi Vetusta útvonalonVan Oviedóban egy gyönyörű irónia. A város, amely évtizedekig sértve érezte magát attól a regénytől, amely álnéven ábrázolta, ma jelképévé tette, és bronzszobrokkal töltötte meg az utcáit – köztük több kitalált szereplőével és olyan külföldi díjazottakéval, akik megdicsérték.
Leopoldo Alas „Clarín” a jog professzora volt az Oviedói Egyetemen, amikor 1884 és 1885 között kiadta a La Regentát. Sokan a Don Quijote után a XIX. század legjobb spanyol regényének tartják.
Benne álnéven – Vetusta – és éles igazságokkal ábrázolta a várost. Ana Ozores, a főszereplő, érzékeny és magányos nő, egy idősebb férfi felesége, aki a gyóntató és a csábító közé szorul, és agyonnyomja egy társadalom, amely figyeli őt.
A regény a székesegyház tornyában kezdődik, ahol Don Fermín de Pas kanonok egy látcsővel nézi a várost, mint aki egy nyájat őriz. Clarín ezt a tornyot „kőből való romantikus költeménynek, a néma és örök szépség édes vonalainak finom himnuszának” írta le.
Amikor megjelent, megbotránkoztatta Oviedót. Évtizedekig félig mellőzve maradt, kevés kiadással és jókora helyi kényelmetlenséggel. Csak a XX. század második felében helyezte a kritika oda, ahol ma áll: majdnem száz évbe telt, mire már nem sértésként olvasták.
Ana Ozores bronzban, Mauro Álvarez műve, 1997, ugyanazokon a kőlapokon, amelyeken a regényben sétált. Az emberek arra járva megérintik a kezét.
Itt volt Clarín a jog professzora. Egy főinkvizítor hagyatékából alapították, és 1608-ban nyílt meg, negyven évvel a halála után.
Töltsd le az alkalmazást, és fedezd fel Oviedo városát offline, amikor csak akarod. Járd végig a(z) Az egyetem, Santullano és a régi Vetusta gyalogos útvonalat egy helyi idegenvezetővel a füledben.
Tudj meg többet a Viavoyról →Oviedóban ma több mint száz szobor áll a szabad ég alatt, utcákon és tereken elszórva, többségüket a kilencvenes évektől helyezték el. Ezért mondják, hogy az óváros egy tető és belépőjegy nélküli múzeum.
La Regenta szobrát, Mauro Álvarez művét, 1997-ben állították fel a székesegyház előtt, ugyanazokon a kőlapokon, amelyeken Ana a regényben sétált. Az emberek fényképezik, és addig érintik a kezét, hogy már kopik a ruha bronza.
Sokak számára a leghíresebb Fernando Botero Anyasága (Maternidad), egy telt bronz nőalak, amely a kilencvenes évek közepe óta fekszik a Plaza de la Escandalerán. Ez az oviedóiak legkedveltebb találkozóhelye.
A legszemtelenebb pedig a Culis Monumentalibus, négy méter bronz fenék, amelyet Eduardo Úrculo 2001-ben állított fel a Teatro Campoamorral szemben. Amikor megjelent, akadt, aki már másnap az eltávolítását kérte; ma az egyik legtöbbet fényképezett szobor.
Az álatin nevet Úrculo Camilo José Cela egyik cikkéből vette, amelyet 1977-ben írt arról, hogy a művész szeret feneket festeni, azokat a figurákat, amelyek „szemérmesebb időkben tiltottak voltak”.
A két legkedveltebb szobor az Asztúria Hercegnője-díjak miatt áll itt, amelyeket minden ősszel a Teatro Campoamorban adnak át, és amelyeket sokan Dél-Európa kis Nobel-díjainak neveznek.
Woody Allen 2002 októberében jött el átvenni a művészeti díjat, és ahelyett, hogy elhadart volna négy udvarias mondatot, áradozott: azt mondta, Oviedo elragadó, egzotikus, gyönyörű, tiszta, nyugodt, „mintha nem is ebből a világból való volna”. A város 2003-ban azzal viszonozta a bókot, hogy bronzba öntötte.
És nem maradt a szavaknál: 2008-ban visszatért, és itt forgatta le a Vicky Cristina Barcelona című film egy részét, a város pedig a saját nevén jelenik meg a vásznon, ami ritka a New Yorkon kívül készült filmjeiben.
Mafalda ugyanezen az úton érkezett: 2014-ben Quino megkapta a kommunikációs és humán tudományi díjat, és a város Pablo Irrganggal készíttette el a szobrot. Van egy teljesen egyforma ikertestvére Buenos Airesben, a San Telmo negyedben.
A Trascorrales téren pedig ott áll a Tejesasszony (La Lechera), egy sokkal helyibb tisztelgés: azok előtt a nők előtt, akik egészen a hetvenes évekig szamaraikkal jöttek le a falvakból, hogy házról házra hordják a tejet.
2003-ból, miután a filmrendező az Asztúria Hercege-díj átvételekor megdicsérte a várost. A szemüvegét folyton ellopják.
2014 óta ül a padján, amikor Quino megkapta a díjat. Van egy teljesen egyforma ikertestvére Buenos Airesben, a San Telmóban.
Clarín – Leopoldo Alas –, az Oviedói Egyetem jogprofesszora adta neki ezt a nevet La Regenta című regényében, amely 1884 és 1885 között jelent meg. Álnéven és éles igazságokkal ábrázolta a várost: becsvágyó papjait, semmittevő úrfiait, pletykálkodását, képmutatását.
Rosszul, és sokáig. Sokan magukra ismertek, és egyáltalán nem tetszett nekik, a regény pedig évtizedekig félig mellőzve maradt, kevés kiadással és jókora helyi kényelmetlenséggel. Csak a XX. század második felében helyezte a kritika oda, ahol ma áll: majdnem száz évbe telt, mire már nem sértésként olvasták.
A II. Alfonz terén, a székesegyház előtt, ugyanazokon a kőlapokon, amelyeken Ana Ozores a regényben sétált. Mauro Álvarez készítette 1997-ben, és az emberek arra járva fényképezik és megérintik a kezét, olyannyira, hogy már kopik a ruha bronza.
Több mint száz a szabad ég alatt, utcákon és tereken elszórva, többségüket a kilencvenes évektől helyezték el. Ez egy következetes és mennyiségénél fogva meglehetősen szokatlan városi politika, ezért mondják, hogy az óváros egy tető és belépőjegy nélküli múzeum.
Mert 2002 októberében eljött átvenni a művészeti Asztúria Hercege-díjat, és áradozott a városról, azt mondva, hogy „elragadó, egzotikus, gyönyörű, tiszta, nyugodt, mintha nem is ebből a világból való volna”. Oviedo 2003-ban azzal viszonozta a bókot, hogy bronzba öntötte. 2008-ban pedig visszatért, hogy itt forgasson.
Ugyanazzal a mechanizmussal: 2014-ben Quino rajzoló itt kapta meg a kommunikációs és humán tudományi Asztúria Hercege-díjat, és a város Pablo Irrganggal készíttette el a szobrot. Van egy teljesen egyforma ikertestvére, amely egy padon ül Buenos Airesben, a San Telmo negyedben.
Négy méter bronz fenék egy gránit talapzaton, Eduardo Úrculo műve, amelyet 2001-ben állítottak fel a Teatro Campoamorral szemben. Az álatin nevet Camilo José Cela egyik 1977-es cikkéből vette, arról, hogy szeret feneket festeni. Amikor megjelent, akadt, aki az eltávolítását kérte; ma az egyik legtöbbet fényképezett szobor.
Töltsd le a Viavoyt, és járd be Oviedo városát offline, amikor csak akarod.

Olvass tovább