Fehér íves homlokzat, régi betűk és egy másik korból itt maradt előtető állít meg Lavapiés északi kapujában: ez a Cine Doré, a negyed modernista ékköve és a Filmoteca Española székhelye. Itt nem a legújabb kereskedelmi bemutatót látod, hanem klasszikus filmeket, élő zongorakísérettel vetített némafilmeket és felújított kópiákat, szinte jelképes áron. Valószínűleg ez Madrid legjobb ár-érték arányú kulturális kínálata, és egyike azon kevés modernista épületnek, amelyek túlélték a várost, amely túl sok szép dolgot bontott le.
A „napraforgómag-palotától” a Filmotecáig
A Doré a XX. század elején nyílt meg moziként, mai homlokzatát a húszas években kapta, Críspulo Moro Cabeza építész munkájaként, abban a lágy és elegáns vonalú késő modernista stílusban, amely Madridban alig hagyott nyomot. Belül az előcsarnokban megőrizte az eredeti csempéket és üvegablakokat, így az előadás már azelőtt elkezdődik, hogy leülnél.
Kezdetben nagyon olcsó negyedbeli mozi volt, ahová az emberek azért jártak, hogy a film alatt marokszám napraforgómagot rágcsálva töltsék a délutánt. A héjakkal beterített padló miatt kapta a „napraforgómag-palota” becenevet. Az ellentét elragadó: kívülről előkelő színháznak látszott, belül pedig Madrid legtősgyökeresebb és leghangosabb közönsége ült.
1963-ban kereskedelmi moziként bezárt, és évekig üresen, félig romokban állt, a csákány pedig nagyon közel járt hozzá, mint annyi szép épülethez abban a Madridban. Az önkormányzat mentette meg, amely 1982-ben megvásárolta, és gondos restaurálás után 1989-ben nyílt meg újra, a Filmoteca Española fő vetítőtermeként. Amit ma látsz, az egy túlélő: akár parkolóház is lehetett volna belőle.
Mit lehet itt látni (és mennyiért)
A Filmoteca Española a nemzeti filmarchívum, és a Doréban futó műsora rendezői retrospektívek, nemzetközi klasszikusok, a spanyol film újrafelfedezett darabjai és élő zenekísérettel vetített némafilmek folyamatos sora. Hetente változik, és havi műsorfüzetben jelenik meg, amelyet magánál a jegypénztárnál is el lehet vinni.
Az ár évek óta szinte változatlan, egy jegy nagyjából 3 €, a több előadásra szóló bérletek pedig még olcsóbbak. Nincs pattogatott kukorica és nincs reklám: a filmek pontosan időben kezdődnek, és eredeti nyelven, feliratosan vetítik őket. Egy filmrajongónak zarándokhely, bármelyik utazónak pedig verhetetlen program egy esős délutánra.
Az épületben filmes szakkönyvesbolt és teraszos kávézó is van, amely nyáron szabadtéri vetítőteremként működik, éjszakai vetítésekkel a tetőn. Ez a nyári terasz egyike azoknak a titkoknak, amelyeket a madridiak évekig nem fedeznek fel.
Kihagyhatatlan
A modernista homlokzat
Fehér ívek, korabeli betűk és előtető: abból a kevésből, ami a modernizmusból Madridban fennmaradt.
Az eredeti előcsarnok
Húszas évekbeli csempék és üvegablakok, amelyeket szinte senki sem néz meg, mielőtt belép a terembe.
Némafilm élő zongorával
A Filmoteca egyik védjegye: vetítések a teremben élőben játszott zenével.
A nyári terasz
Szabadtéri mozi a tetőn, a belváros egyik legjobban őrzött esti programja.
Hogyan illeszkedik a lavapiési sétádba
A Doré Lavapiés északi határát jelzi, egy lépésre a Plaza de Antón Martíntól és annak piacától. Innen az egész negyed lejt: három perc alatt eléred a Calle de Argumosát és a teraszait; tíz perc alatt a Plaza de Lavapiést; délnek továbbhaladva pedig a Mercado de San Fernandót, La Tabacalerát és La Casa Encendidát.
A Paseo del Arte is nagyon közel van: a Museo Reina Sofía hét percre van gyalog, így egy délelőttöt a Guernicával és egy délutánt a klasszikus filmekkel metró nélkül össze lehet kötni. Ami egyébként nagyon madridi kombináció.
Mielőtt elindulsz, nézd meg a műsort, mert délben, délután és este is vannak előadások, és a jók elfogynak. Ha pedig a negyed háttere is érdekel — a corralák, a dohánygyári munkásnők, Lavapiés nevének eredete —, A multikulturális Lavapiés című Viavoy-útvonal éppen ennél a kapunál kezdődik, és innen halad lefelé, egy helyi idegenvezetővel a füledben.
Gyakori kérdések
Miért hívták „a szotyi palotájának”?
Azért, mert az első időkben nagyon olcsó, külvárosi mozi volt, és az emberek azért jöttek, hogy a film alatt marékszám ropogtatott szotyival töltsék a délutánt. A héjjal beszórt padló miatt kapta a kedves „a szotyi palotája” becenevet. Imádom ezt az ellentétet: kívülről előkelő színháznak látszott, belül pedig Madrid legvérbelibb és leghangosabb közönsége dőlt a nevetéstől. Tiszta Lavapiés az első perctől.
Közel állt hozzá, hogy eltűnjön?
Igen, és szinte csoda, hogy még áll. Kereskedelmi moziként 1963-ban zárt be, és évekig üresen, félig romokban állt, a bontócsákány nagyon közel ólálkodott körülötte, mint annak a régi Madridnak sok más szép épülete körül. Végül a városháza mentette meg, amely 1982-ben megvásárolta; gondos restaurálás után 1989-ben nyílt meg újra, a Filmoteca vetítőtermeként. Amit tehát látsz, az egy túlélő: akár parkolóház is lehetett volna belőle.
