Hatalmas, nemes kőből épült épület, óriási kapuval, amely nem illik a környező kis házak közé: ez Madrid egykori Real Fábrica de Tabacosa, a királyi dohánygyár, ahol több mint két évszázadon át nők ezrei — a híres dohánygyári munkásnők, a cigarrerák — sodorták kézzel a szivarokat, és szinte minden más spanyolországi munkáscsoportot megelőzve szerveződtek meg. Ma egy része önigazgató közösségi központ és művészeti tér, és amint átlépsz a kapun, megérted: a falakat a padlótól a mennyezetig falfestmények borítják, rétegről rétegre, a graffiti szüntelenül megújuló robbanásában.
Kártyától és pálinkától a szivarokig
Az épület a XVIII. század végén épült III. Károly parancsára, de nem dohánygyárnak: Real Fábrica de Aguardientes y Naipes néven született, vagyis királyi pálinka- és kártyagyárként. Itt párlatot főztek és kártyapaklikat készítettek. Csak 1809-ben, amikor Joseph Bonaparte ült a trónon, alakították át dohánygyárrá, és már nagyjából nyolcszáz munkásnővel indult. A kártyától és a pálinkától a szivarokig, a falak cseréje nélkül.
Ami ezután következett, Madrid egyik legfontosabb munkástörténete. A dohánygyári munkásnők száma több ezerre nőtt; óriási csarnokokban dolgoztak, saját szabályaikkal, saját bölcsődéjükkel és vasszigorú szolidaritással. Spanyolország első szervezett munkásnői közé tartoztak: nők, akiknek szavuk volt egy olyan korban, amely egyetlen nőnek sem adott szót.
Amikor a XIX. században megjelentek a sodrógépek, amelyek a munkahelyüket fenyegették, nem hallgattak: emlékezetes tiltakozások voltak, és olyan esetek is, amikor nekiestek a gépeknek, hogy megállítsák őket. Nem egy munkavezető tisztelte őket, hogy ne mondjuk: kissé félt tőlük. Ezért váltak a dohánygyári munkásnők szinte a munkás-Madrid legendájává, és a kor irodalma és zarzuelái is megörökítették őket.
A közösségi központ és a falfestmények
A gyár a XX. században bezárt, és az épület évekig kihasználatlanul állt. 2010-ben egy részét egy lakossági önigazgatási projektnek engedték át, és azóta közösségi központként működik workshopokkal, kertekkel, közösségi programokkal és mindenekelőtt utcai művészettel. Átlépsz a kapun, és udvarokat meg csarnokokat találsz a padlótól a mennyezetig érő falfestményekkel, amelyeket folyamatosan újrafestenek: nincs két egyforma látogatás.
Festékszag, régi épület nyirkossága és rögtönzött bárban főzött kávé illata lengi be. A különös az ütközés: egy XVIII. századi királyi gyár, amely a negyed legszabadabb vásznává vált. Lépj be, járd körbe az udvarokat, nézd meg a műhelyeket. Senki sem fog semmit kérni tőled. Itt a művészet azé, aki arra jár.
Az épület egy másik részében állami fenntartású kiállítóterek működnek, amelyek fotográfiát és kortárs művészetet mutatnak be ingyenes belépéssel. Két nagyon különböző modell él tehát egy tető alatt, és ez az együttélés is része annak, ami érdekessé teszi a helyet.
Egy gyakorlati figyelmeztetés: mivel önigazgató térről van szó, a nyitvatartás változó, és egyes részek a programtól függően zárva lehetnek. Ez nem múzeum: élő épület, mindazzal az előnnyel és hátránnyal, ami ezzel jár.
Kihagyhatatlan
A falfestményes udvarok
Graffiti a padlótól a mennyezetig, folyamatosan újrafestve: nincs két egyforma látogatás.
A dohánygyári munkásnők emléke
Munkásnők ezrei, akik szinte minden más spanyolországi munkáscsoportot megelőzve szerveződtek meg.
A XVIII. századi kapu
Egy királyi gyár homlokzata, amely pálinkával és kártyával kezdte, nem dohánnyal.
A kiállítótermek
Állami fenntartású fotográfia és kortárs művészet, ingyenes belépéssel, ugyanazon tető alatt.
Hogyan illeszkedik a lavapiési sétádba
La Tabacalera a calle Embajadoreson áll, azon a főutcán, amely egyenesen lefut dél felé, és amely önmagában is szabadtéri utcaművészeti galéria. Felfelé öt perc alatt eléred a Mercado de San Fernandót és a Plaza de Lavapiést; lefelé La Casa Encendidát és a rondát. Nyugatra, tíz percre pedig a Ribera de Curtidores van: vasárnap délelőtt a Rastro bolhapiac szinte a kapuig ér.
Az ideális vasárnapi kombináció éppen ez: kora reggel Rastro, délelőtt La Tabacalera, hogy a falfestmények között lassíts, utána pedig vermut La Latinában vagy a Calle de Argumosán. Madrid egyik legjobb ingyenes programja.
Ha meg akarod érteni az épületet körülvevő negyedet — miért él itt együtt több mint nyolcvan nemzetiség, mik voltak a corralák, honnan ered Lavapiés neve —, A multikulturális Lavapiés című Viavoy-útvonal itt is áthalad, egy helyi idegenvezetővel, aki séta közben elmeséli, a saját tempódban és internetkapcsolat nélkül.
Gyakori kérdések
Mindig is dohánygyár volt?
Hát nem, és éppen ez benne az érdekes. A XVIII. század végén épült, III. Károly parancsára, Királyi Pálinka- és Kártyagyárként; vagyis itt szeszt desztilláltak és kártyapaklikat gyártottak. Csak 1809-ben, amikor Bonaparte József, Napóleon testvére ült a trónon, alakították át dohánygyárrá… és rögtön mintegy nyolcszáz szivarsodró munkásnővel indult. A kártyától és a pálinkától a szivarig, a falak cseréje nélkül.
Igaz, hogy a szivarsodró nők fellázadtak?
De még mennyire. Amikor a XIX. században elkezdtek megérkezni a sodrógépek, amelyek az állásukat fenyegették, nem maradtak csendben: voltak nagy visszhangot keltő tiltakozások, sőt olyan esetek is, amikor ütlegelni kezdték a gépeket, hogy megállítsák őket. Nem egy munkavezető tisztelte őket, hogy ne mondjuk: kicsit félt is tőlük. Ezért lettek a szivarsodró nők szinte a munkás Madrid legendájává.
