Elég átlépni a fák vonalát, és máris érzed a változást: a hőmérséklet több fokkal csökken, elhal a forgalom zaja, a talaj pedig alberóvá válik, azzá a sárga, puha földdé, amely tompítja a lépteket. A Glorieta de San Diego a Parque de María Luisa egyik természetes kapuja, és zsilipként működik két város között: a kőből és napfényből álló műemlékváros és a másik, az árnyék, a víz és a madarak városa között.
A hőség ellen kitalált kert
A parkot, ahogy ma látod, 1911 és 1914 között Jean-Claude Nicolas Forestier francia tájépítész tervezte, aki Párizs nagy parkjainak felügyelője volt, és Barcelonában, Havannában meg Buenos Airesben is tervezett kerteket. Ahelyett, hogy egyenes távlataival és szimmetrikus ágyásaival francia kertet erőltetett volna rá, valami jóval okosabbat csinált.
Az Alhambrára és a Real Alcázar kertjeire nézett, amelyek tíz percre voltak tőle, és az ő logikájukat alkalmazta: kanyarodó és egymást keresztező utak, hogy sehol ne legyen hosszú egyenes szakasz a napon, falként működő magas sövények, mindig árnyékos padokkal ellátott kis terek, párolgással hűsítő szökőkutak és mindenütt csempe.
Az eredmény olyan kert, amelyet nem messziről nézni készítettek, hanem arra, hogy belemerülj. Augusztusban, amikor az utcán negyven fok van, a park belsejében érezhetően több fokkal hűvösebb. Fákkal megvalósított légkondicionálás, és több mint egy évszázada működik.
Ami itt kezdődik
Erről a bejáratról indulnak a parkot tagoló nagy sétautak. Az egyik a Glorieta de Bécquerhez vezet, egy másik a Fuente de los Leoneshez, egy harmadik pedig lefelé halad a Plaza de Américáig, a déli végre. Egyik sem egyenes, és éppen ebben rejlik a varázsa.
A parkot íróknak szentelt kis terek tarkítják, és megtalálni őket a legjobb módja a bejárásának: az Álvarez Quintero fivéreké, Cervantesé a Don Quijote jeleneteit ábrázoló csempés padjaival, Ofelia Nietóé, Rodríguez Maríné. Nincsenek feltűnően kitáblázva: egyszer csak előbukkannak.
Figyeld meg a talajt. Az albero Alcalá de Guadaírából származó tömörített föld, ugyanaz, mint a Maestranza arénájában és a körmeneteken. Tompít, nem veri vissza a napot, és elnyeli a vizet, és ez megmagyarázza, miért fáraszt itt a gyaloglás sokkal kevésbé, mint a belvárosban.
Kihagyhatatlan
Forestier terve
Párizs parkjainak felügyelője az Alhambrára nézett, és a hőség ellen ültetett kertet.
Az albero a lábad alatt
Alcalából származó tömörített föld: tompít, nem veri vissza a napot, és elnyeli a vizet. Másképp lépkedsz rajta.
Az irodalmi kis terek
Bécquer, Cervantes, az Álvarez Quintero fivérek. Nincsenek kitáblázva: egy sövény mögül bukkannak elő.
A Costurero de la Reina
Sevilla legrégebbi regionalista épülete, játékvárra emlékeztet, és e bejárat mellett áll.
Hogyan illeszkedik a sevillai látogatásodba
Ez a bejárat egy lépésre van a Plaza de Españától és az Antigua Real Fábrica de Tabacostól, így annak a látogatásnak a logikus folytatása: kilépsz a tűző félkörből, és belépsz az árnyékba.
Itt a közelben van a Costurero de la Reina is, egy kis neomudéjar épület, amely játékvárra emlékeztet, egykor Montpensier hercegeinek kedvtelési pavilonja volt, ma pedig turisztikai iroda működik benne. Ez Sevilla legrégebbi regionalista stílusú épülete.
Számolj legalább egy órával a parkra, de inkább kettővel, ha úgy veszed, ahogy kell: leülsz egy kis téren, nem csinálsz semmit, és hagyod, hogy teljen az idő. A sevillaiak ezt teszik, és ebben a városban a hőség terén érdemes utánozni őket.
Gyakori kérdések
És ki volt az a francia tájépítész?
Jean-Claude Nicolas Forestiernek hívták, és nem akármilyen kertész volt: Párizs nagy parkjainak gondnoka, kezdve a Bois de Boulogne-nal. Fél világon tervezett kerteket, Barcelonától Havannáig vagy Buenos Airesig. És ezek közül ezt a sevillai parkot tartják az egyik nagy mesterművének. Egy párizsi francia, aki végül a legandalúzabb kertet írta alá, amit csak el tudsz képzelni.
