Meghitt tisztás egy hatalmas, szétterülő lombú fa alatt, körben ívelt padokkal, középen fehér márvány szoborcsoporttal. Ez Gustavo Adolfo Bécquernek, a beteljesületlen szerelem sevillai költőjének emlékműve, amelyet 1911-ben avattak fel, és közadakozásból fizettek ki. A Parque de María Luisa legcsendesebb zuga, és a legtöbben ezt választják, hogy leüljenek és ne csináljanak semmit, bár szinte senki sem figyel fel a negyedik alakra, arra, amelyik a csoporttól külön áll.
A szerelem három korszaka
A fatörzs körül márványból faragott három ülő nőalak a szerelem három korszakát jeleníti meg: azt, amelyik reménnyel érkezik, azt, amelyet teljességében élünk meg, és azt, amelyik már elhervadva távozik. Nagyon különböző arckifejezésekkel faragták őket, és a sor balról jobbra egy teljes történetként olvasható.
Aztán ott van a negyedik alak, bronzból, a csoporttól elkülönítve: egy meztelen ifjú, mellén nyílvesszővel megsebezve. Ő a Sebzett Ámor, és külön elhelyezése nem véletlen. Hogy az egyetlen bronz elem és az egyetlen félreállított alak éppen a seb, elég jól összefoglalja Bécquer költészetét.
Az együttest Lorenzo Coullaut Valera faragta, és az Álvarez Quintero fivérek, a sevillai drámaírók kezdeményezték közadakozással. 1911-ben avatták fel, amikor Forestier éppen újratervezte a parkot, és a mai kert egyik első eleme.
A költő és a fa
Bécquer 1836-ban született Sevillában, és 1870-ben halt meg Madridban, harmincnégy évesen, szegényen és gyakorlatilag ismeretlenül. A hírnév később érkezett: barátai összegyűjtötték és kiadták szétszórt verseit, a Rímeket, és a kötet a spanyol irodalom egyik legolvasottabb könyve lett. Gyakorlatilag ő teremtette meg a modern spanyol nyelvű költészetet.
A mindent beborító fa mocsárciprus, egy taxodium, amelyet a XIX. század közepén ültettek, jóval az emlékmű előtt. A park egyik legöregebb példánya, szétterülő lombja pedig a kis tér természetes tetejeként működik: az együttest úgy tervezték, hogy pontosan beférjen alá.
Az árnyéka még délben is sűrű, és valójában ezért ez a kert legzsúfoltabb helye. A sevillaiak ide jönnek olvasni, tanulni és várakozni. Egyike a város azon kevés emlékművének, amelyet az emberek naponta használnak, ahelyett hogy fényképeznék.
Kihagyhatatlan
A szerelem három korszaka
Márványból, sorban egymás után: amelyik érkezik, amelyet megélünk, és amelyik elmegy.
A Sebzett Ámor
Bronzból, a csoporttól félreállítva. Az egyetlen különálló alak, és az egyetlen, akinek nyílvessző van a mellében.
A mocsárciprus
A XIX. század közepén ültették, korábbi az emlékműnél. A szobrot úgy tervezték, hogy beférjen alá.
Sűrű árnyék délben
Ezért ez a park legzsúfoltabb zuga. Itt az emberek olvasnak, tanulnak és várakoznak.
Hogyan illeszkedik a sevillai látogatásodba
A Parque de María Luisa belsejében található, néhány percre a Glorieta de San Diegótól, a Fuente de los Leones és a Plaza de América felé vezető természetes útvonalon.
Nincs feltűnően kitáblázva, és egy sövényt megkerülve jutsz el hozzá, pontosan úgy, ahogy Forestier a park működését elképzelte: felfedezés útján, nem útiterv szerint. Ha a térképen keresed, megtalálod; ha egyszerűen csak sétálsz, magától előbukkan.
Egy megjegyzés a sietős utazóknak: ha a parkon belül csak egyszer állsz meg, akkor itt. Tíz percre van a Plaza de Españától, az árnyék garantált, és itt érted meg a legjobban, mire való egy kert egy ilyen városban.
Gyakori kérdések
És ki volt valójában Bécquer?
Költő, akinek az élete szomorú regénybe illik. Gustavo Adolfo Bécquer 1836-ban született Sevillában, és mindössze harmincnégy évesen halt meg Madridban, szegényen és meglehetősen ismeretlenül. A hírnév a halála után érte utol: barátai összegyűjtötték és kiadták a verseit, a szerelemről és a csalódásról szóló „Rímák” című kötetet, és a spanyol költészet egyik legkedveltebb könyve lett belőle. Ezért ennyire az övé ez a szeglet: itt él tovább a költő, akit életében szinte senki sem olvasott.
És ki állította neki ezt az emlékművet?
Lorenzo Coullaut Valera szobrász faragta, az előtted álló teljes együttes alkotója. Az ötlet azonban két híres földije, az Álvarez Quintero fivérek, a neves sevillai színműírók szeretetéből született, akik közadakozást indítottak a kifizetésére. Vagyis ezt az emlékművet nem király és nem városháza emelte: maguk az emberek fizették ki, apró adományokból, mert szerették a költőjüket.
