A csendes, zöld víz, a ringatózó árbocok, a sós levegő illata és az a fény, amely visszaverődik és mindent kifehérít. A Port Vell az a kapu, amelyen át Barcelona évszázadokon át a Földközi-tengerre nézett, és egyben a legjobb példája annak az átalakításnak, amelyet a város 1992-re önmagán végrehajtott: ahol ma sétálnak, ott raktárak, vasúti sínek és egy városi autópálya állt, amely elválasztotta a belvárost a tengertől.
Egy város, amely háttal élt a víznek
Furcsán hangzik, de szó szerint így volt: a XX. század jó részében egy belvárosi barcelonai nem tudott egy sétával eljutni a tengerhez. A város és a víz között áruszállító rakpartok, raktárak, műhelyek és egy vasútvonal gátja húzódott, a tengerpart pedig zárt ipari terület volt.
Még korábban, kétszáz évvel ezelőtt ez nem is volt kikötő a mai értelemben: mocsarak, iszapos partok és halászkunyhók voltak itt. Minden talpalatnyi földet, amelyen ma itt jársz, egymást követő feltöltésekkel hódítottak el a tengertől a XVIII., a XIX. és a XX. század során.
A rakpartokat a rakományukról nevezték el: a Moll de la Fusta a fa rakpartja, ahol rönköket és deszkákat raktak ki; volt szénrakpart és halrakpart is. Mindegyiknek megvolt a maga céhe, ritmusa és jellegzetes szennye, és ez a szókincs túlélte a mesterség eltűnését.
Az 1992-es átalakítás
Az olimpiai játékok ürügyet adtak egy évtizedek óta esedékes városi átalakításra: a forgalmat a föld alá vitték, lebontották a raktárakat, megnyitották a sétányt, és megépült a Rambla de Mar, az a hullámos fa gyaloghíd, amely átszeli a medencét, és kinyílik, hogy átengedje a hajókat.
Az eredmény vitatott, mellette és ellene is szólnak érvek. A város több kilométeres, összefüggő nyilvános tengerpartot nyert, amelyből ma fél Barcelona él; a történelmi kikötő viszont szinte minden kikötői jellegét elvesztette, és bevásárlóközpont, akvárium és nagy jachtok kikötőhelyei léptek a helyére.
Ami viszont megmaradt, az a nézőpont. A Moll de la Fustáról a másik oldal felé nézve nyílik a legjobb rálátás a tengerparti városképre: a Palau de Mar, a Barceloneta háztetői, a háttérben pedig a Torre del Rellotge a halászrakpart fölött.
Kihagyhatatlan
A Moll de la Fusta
A fa rakpartja. Minden rakpart arról kapta a nevét, amit rajta kirakodtak.
A Rambla de Mar
Hullámos fa gyaloghíd, amely kinyílik, hogy átengedje a hajókat. 1992 egyenes gyermeke.
Mindez mocsár volt
A talajt, amelyen jársz, egymást követő feltöltésekkel hódították el a tengertől három évszázad alatt.
A gótikus Drassanes
XIII. századi hajógyár, ahol gályákat építettek. Ma Museu Marítim, és szinte üres.
Hogyan illeszd be a barcelonai látogatásodba
A La Rambla végén van, a Mirador de Colom mellett, és egy tizenöt perces sík sétával köti össze a történelmi belvárost a Barcelonetával. Ez a varrat a látogatás két fele között.
Egy megjegyzés a golondrinákról, a rakpartról induló sétahajókról: két útvonaluk van, egy rövid a kikötő bejáratáig és egy hosszú a Port Olímpicig. A rövid olcsó, és ez az egyetlen módja annak, hogy a vízről lásd a várost, ahogyan évszázadokon át azok látták, akik ide érkeztek.
A környék legérdekesebb épülete pedig nem a vízen van, hanem szemben: a Drassanes Reials, a XIII. századi középkori hajógyár gótikus kőcsarnokokkal, ahol az Aragóniai Korona gályáit építették. A Museu Marítimnak ad otthont, és Barcelona egyik leglenyűgözőbb és legkevésbé látogatott helye.
Gyakori kérdések
Miért hívják Moll de la Fustának?
A fusta katalánul fát jelent, és ez a móló azért kapta ezt a nevet, mert itt rakták ki a hajóval érkező rönköket és deszkákat. Minden mólónak megvolt a maga mestersége: a szénnek, a halnak, a fának... Évtizedekig daruk és rakodómunkások nyüzsgése volt itt, a várostól egy közvetlenül a víz mellett futó autópálya zárta el. Alig több mint harminc éve szedték fel, és csak akkor tudtunk mi, barcelonaiak újra közel menni a saját tengerünkhöz.
És az az oszlop a szoborral ott a háttérben?
Ez a Kolumbusz-emlékmű, a Rambla végén, a tenger felé fordulva. A XIX. század végén emelték, hogy emlékeztessen: Kolumbuszt, amikor visszatért Amerikából, Barcelonában fogadták a Katolikus Királyok. És itt jön a tréfa, amit mi, helybeliek mesélünk: azt mondják, Amerika felé mutat, de ha követed az ujját, inkább a Földközi-tenger felé, szülővárosa, Genova irányába bök. Mindenki vonja le a maga következtetését.
