Mercado Central
Ma is piacként működik, majdnem háromszáz standdal és mindennapos vidám zsivajjal. Állj fel a lépcsősorra, és nézd meg a homlokzatot annak tudatában, amit ezek a falak 1938. május 25-én délelőtt láttak.

Az utolsó köztársasági nagyváros, amely elesett, egy bombázás, amelyet évtizedekig eltitkoltak, és egy angol hajó, amely 2638 embert mentett meg. Kétórás séta, amelyet szinte senki sem tesz meg.
🎧 A(z) Az Esplanade, a kikötő és a Postiguet útvonalonAlicante volt a Köztársaság utolsó nagyvárosa, amely elesett, 1939 márciusában, és ezért ide futott össze mindenki, aki menekült. A belvárosa ennek a történetnek négy helyszínét őrzi, amelyeken ma naponta átvágnak az emberek anélkül, hogy bárki odanézne: egy piacot, egy teret, egy bikaviadal-arénát és egy rakpartot.
Aznap délelőtt az Aviazione Legionaria olasz bombázói, amelyeket Mussolini Franco szolgálatába állított, felszálltak mallorcai bázisaikról, átkeltek a tengeren, és Alicante központjára zúdították bombáikat. Váratlanul érkeztek, és alig volt idő riadót fújni.
Eltalálták a Mercado Centralt, amely tele volt bevásárló emberekkel, és egy zöldségpiacot a szomszédos Plaza de Balmesen. Az eredmény mészárlás lett: több mint háromszáz halott, köztük tíz gyermek, és nagyjából ezer sebesült.
Ez az egész spanyolországi háború egyik legvéresebb, polgári lakosság elleni bombázása, mégis alig szerepel a konfliktus általános elbeszélésében. A diktatúra évtizedeken át balesetként tüntette fel, és ez az eltitkolás magyarázza, miért hiányzik a közös emlékezetből.
Az elismerés nagyon későn jött: a tér 2010-ben nevet változtatott, hogy a dátumot viselje, és 2013-ban, a hetvenötödik évfordulón emlékművet helyeztek el a talajban. Minden május 25-én ott gyűlnek össze a környék lakói.
Ma is piacként működik, majdnem háromszáz standdal és mindennapos vidám zsivajjal. Állj fel a lépcsősorra, és nézd meg a homlokzatot annak tudatában, amit ezek a falak 1938. május 25-én délelőtt láttak.
Korábban Plaza de Balmesnek hívták, és itt volt egy zöldségpiac. Az emlékmű a talajban van, Elena Albajar és Ruth Céspedes műve, 2013-ban helyezték el. Amikor átkelsz a téren, nézz le.
Töltsd le az alkalmazást, és fedezd fel Alicante városát offline, amikor csak akarod. Járd végig a(z) Az Esplanade, a kikötő és a Postiguet gyalogos útvonalat egy helyi idegenvezetővel a füledben.
Tudj meg többet a Viavoyról →Amikor Spanyolország többi része már megszállás alatt volt, Alicante még ellenállt, és a kikötője felé futott mindenki, aki menekült. Fél Spanyolországból érkeztek, csak azzal, ami rajtuk volt, gyerekkel a karjukban, abban a reményben, hogy behajózhatnak, mielőtt a csapatok megérkeznek.
A hajók azonban nem jöttek. Ezrek zsúfolódtak össze napokon át a rakpartokon, étlen-szomjan, alvás nélkül, a látóhatárt figyelve. Március 28-án feltűnt egy: a Stanbrook, egy öreg brit szénszállító, amelynek kapitánya, a walesi Archibald Dickson úgy döntött, hogy megszegi a parancsot, és annyi embert vesz fel, amennyi csak befér.
Aznap éjjel 2638 emberrel futott ki, akik még a szénraktérben is egymásra préselődtek, és a hajó olyan mélyen merült, hogy úgy tűnt, elsüllyed. Ez volt az utolsó, amelynek sikerült kijutnia. Oránba ért, a francia Algériába, ahol a hatóságok majdnem egy hónapig a fedélzeten tartották összezsúfolva az utasokat, és nem engedték partra szállni őket.
Dickson hónapokkal később meghalt, a teljes legénységével együtt torpedó találta el a hajóját. Amikor a hír eljutott a száműzöttek táboraiba, azok a menekültek, akiket megmentett, egyperces néma csenddel emlékeztek rá.
Ma használatban lévő kikötőterület, egy emlékművel, amelynek elhelyezésére évtizedeket kellett várni. Amit látsz, egy nyugodt vízszakasz: az érdekessége pontosan ebben az ellentétben rejlik.
Akik a parton rekedtek, több tízezren, azokat elfogták, és bármilyen elérhető helyre bezsúfolták. A bikaviadal-aréna 1939-ben még hosszú hónapokig koncentrációs táborként működött, és ugyanígy a San Fernando-vár is, a Tossal-hegy tetején.
A leghírhedtebb egy rögtönzött tábor volt a város szélén, mandulafák alatt, ahol ezrek éheztek és szomjaztak a szabad ég alatt heteken át. Max Aub révén került be az irodalomba, aki egy regényt szentelt neki, amelynek címe éppen „Campo de los almendros”, vagyis A mandulafák tábora.
Sportlétesítmények és műemlékek tömegbörtönként való használata nem csak Alicantéra volt jellemző, itt azonban különösen sűrű volt a zsúfoltság, mert ez volt az ellenállás utolsó pontja, és ide tartott mindenki, aki menekült.
A teljes útvonal — Mercado Central, Plaza del 25 de Mayo, bikaviadal-aréna, a kikötő rakpartjai és, ha akarod, a San Fernando-vár — nagyjából két óra gyalog, és semmibe sem kerül.
A Comunidad Valenciana egyik legrégebbi, ma is álló bikaviadal-arénája, 1888-ban Lagartijóval és Guerritával avatták újra. És 1939-ben koncentrációs tábor. Hogy egy ünnepre szánt helyből a legyőzöttek börtöne lett, sokat elmond azokról az évekről.
Az Aviazione Legionaria mallorcai bázisú olasz bombázói délelőtt váratlanul megtámadták a város központját, és eltalálták a Mercado Centralt és egy közeli zöldségpiacot. Több mint háromszáz ember halt meg, köztük tíz gyermek, és nagyjából ezren sebesültek meg. Ez volt a háború egyik legvéresebb, polgári lakosság elleni bombázása.
Mert a nagysága a guernicai bombázáséhoz mérhető, a visszhangja viszont szinte nulla volt. A diktatúra évtizedeken át egyszerű balesetként tüntette fel, és ez az eltitkolás magyarázza, hogy alig szerepel a konfliktus általános elbeszélésében. Az emlékművet 2013-ban helyezték el, hetvenöt évvel később.
Egy öreg brit szénszállító, amelynek kapitánya, a walesi Archibald Dickson úgy döntött, hogy megszegi a parancsot, és annyi embert vesz fel Alicante kikötőjében, amennyi csak befér. 1939. március 28-án éjjel futott ki 2638 emberrel, akik még a szénraktérben is egymásra préselődtek. Ez volt az utolsó hajó, amelynek sikerült kijutnia.
Hónapokkal később meghalt, amikor egy tengeralattjáró elsüllyesztette a hajóját, a teljes legénységgel a fedélzeten. Amikor a hír eljutott a száműzöttek észak-afrikai táboraiba, azok a menekültek, akiket megmentett, egyperces néma csenddel emlékeztek rá.
Egy rögtönzött fogolytábor a város szélén, mandulafák alatt, ahol Alicante eleste után elfogott emberek ezrei éheztek és szomjaztak a szabad ég alatt heteken át. Max Aub révén került be az irodalomba, aki egy regényt szentelt neki, éppen ezzel a címmel.
Nagyjából két óra gyalog, minden a központban, és semmibe sem kerül: Mercado Central, Plaza del 25 de Mayo, bikaviadal-aréna és a kikötő rakpartjai. Ha ki akarod egészíteni, a Tossal-hegyen álló San Fernando-vár szintén koncentrációs táborként működött, és fél óra gyalog.
Töltsd le a Viavoyt, és járd be Alicante városát offline, amikor csak akarod.

Olvass tovább



